Navigation

„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.”
(Széchenyi István)

• Fekete Tivadar - munkaközösség vezetője
• Barát Tünde
• Horváth Csaba
• Komáromi István
• Kóra Tibor
• Majthényi Dániel
• Óváriné Jámbor Éva
• Rung Lászlóné
• Szabó László
• Varga Gyöngyi

A műsorban elhangzott Koncz Zsuzsa: Különvonatok című dala, amelynek Bródy János által írt szövege a következő:

Az európai állomás határain
sok vonat bejött és kiment
És mindig érkezett egy újabb szerelvény
mit nem jelölt a menetrend

Az állomáson volt már tűrhetetlen zaj
és volt már félelmes a csend
De mindig érkezett egy újabb szerelvény
mit nem jelölt a menetrend

Az állomáson átrohant már sok vonat
és néhány sokáig pihent
És mindig érkezett egy újabb szerelvény
mit nem jelölt a menetrend

Az állomás környékén volt már tüntetés
és volt már zavartalan a rend
De mindig érkezett egy újabb szerelvény
mit nem jelölt a menetrend

Hányan terveztek nagy utazást
szilárdnak tűnő síneken
Váratlan volt a változás
mit nem jelölt a menetrend


Április 16-a a magyar holokauszt emléknapja. Azért április 16-a, mert 1944-ben, 68 évvel ezelőtt, ezen a napon kezdődött el a vidéki zsidóság kényszerű „összeköltöztetése”, azaz gettósítása.
A holokauszt szó már alaposabb magyarázatra szorul. A „holokauszton” görög szó, a Biblia görög fordításában az „égő, egészen elégő áldozat” jelentésben szerepel. Átvitt értelemben pedig az „ami tűzben pusztul el.” Angol változata a holoca/u/st, ahol a szó jelentése: a nemzetiszocialista (náci) Németország programja a zsidó nép kiirtására 1933 és 1945 között.
A holokauszt szó gyors elterjedéséhez hozzájárult az is, hogy a vallásos zsidóság az ártatlanul meggyilkoltakat úgy tekinti, mint akik mártírok voltak, és ezért haláluk, testük elégetése a krematóriumokban beleillik az égőáldozat fogalomkörébe.
Ugyancsak széles körben elterjedt a héber elnevezés: soá, jelentése: „szerencsétlenség”, „csapás”, „megsemmisítés/megsemmisülés”, „katasztrófa”. Magyarul a második világháború után a megmaradt zsidó közösség a vészkorszak elnevezést választotta. Ez tulajdonképpen a soá magyar nyelvi változata. Ez a magyar holokauszt.
De mi is történt Magyarországon 1944-ben?

Az első háborús kormány (Bárdossy Lászlóé) határozottan németbarát politikája ellenére, és a második (Kállay Miklósé) taktikázása mellett is egészen az ország német megszállásáig 1944. március 19-éig nem volt gettósítás vagy tömeges kivégzés. A német megszállás után az új, elkötelezetten németbarát kormány (Szójay Döme miniszterelnöké), amelynek több tagja antiszemita, a zsidók iránt határozottan ellenséges volt, már 1944. március végén – április elején eldöntötte, hogy a „zsidókérdés”-t a németek elképzelései szerint és velük együttműködve oldja meg.
A feladatot  a magyar közigazgatási apparátusnak, vidéken a magyar királyi csendőrségnek, a fővárosban a rendőrségnek kellett teljesítenie. Létrehoztak egy zsidótlanító különítményt is, amely közvetlenül együttműködött az Eichmann SS-alezredes alá rendelt különleges bevetési egységgel. Először rendeletben írták elő a zsidók „összeköltöztetés”-ét: a gettósítást.
Az 1944. április 7-én kiadott belügyminisztériumi rendelet alapján vidéken április 16-ától felállított gettókból, zónáról zónára, május 15. és július 7. között a hivatalos kimutatások szerint összesen mintegy 450 000 főt szállítottak el. A teher- vagy marhavagonokba 70-90 főt zsúfoltak be, a nyári hőségben legfeljebb egy vödör vizet és egészségügyi szükségletekre pedig egy üres vödröt téve be minden vagonba. Sokan már a többnapos út során kiszenvedtek a körülmények miatt. 
Nem sokkal e folyamat kezdete után az ungvári és kárpátaljai zsidóság szószólói az alábbi kérelmet intézték az ungvári rendőr-főkapitányság vezetőjéhez:
„Szívünk vérével írjuk ezt a levelet. Éjjel-nappal sírunk és könyörgünk, hogy a Mindenható adjon Urainknak hatalmat és akaratot, hogy mentsék meg életünket. A zsidó nép túlnyomó többsége halálos ellensége a bolsevizmusnak, amely eltiporta a vallást, ami nélkül nincs és nem is lehet élet. A zsidóság fegyelmezett, a Kormány parancsait hűségesen teljesíti. A megszállás alatt szüntelenül ezeréves hazánkra gondoltunk, magyarul beszéltünk és cselekedtünk. A megszabaduláskor örömünkben sírtunk és táncoltunk, hűséges katonái akartunk lenni édes hazánknak. A zsidóság túlnyomó része soha semmit sem vétett édes hazánk ellen. Vegyék el vagyonunkat, dolgoztassanak velünk, de hagyjanak minket, lakásunkat, és mentsék meg életünk. Bánjanak velünk legalább úgy, mint az állatokkal, adjanak enni, kíméljék életünket. A Teremtő és a Világ számon fogja kérni szenvedésünket és életünket. A magyar nép Vezetői, a magyar nép, a magyar szent föld felelősek értünk. Tudjuk, nehéz a helyzet, de a zsidók ennek nem okai. Államellenes dolgot nem követtek el, ha a múltban ilyen előfordult, büntesse meg az állam annak elkövetőit, de ne irtsák ki az ártatlanokat. Telepítsenek minket ki a háború után emberies módon, ha így kívánják. Megyünk édes szeretett hazánkból, melyben mi is ezer éve élünk, de addig legyünk emberek. Könyörüljenek, kegyelmezzenek még ma, minden pillanat számít.”
A kérelemre válasz sosem érkezett. Helyette jöttek a deportálások, amelyeknek kulcsszereplői a vonatok lettek. A deportálásokat ugyanis Eichmann Sonderkommandó-ja szervezte, de a csendőrség, a rendőrség, a magyar közigazgatási apparátus és a MÁV személyzete hajtotta végre.
Békés megyében 9 gettót hoztak létre, amelyek közül a legnagyobb a békéscsabai volt. Nem tudom, hányan tudják a jelenlévők közül, hogy a csabai gettó széle tőlünk kb. 100 méterre volt! Az egykori dohánybeváltó fából készült raktárépületeit alakították át barakkokká a Kazinczy, az Ihász, a Szabolcs és az Őr utca között. A békéscsabai, gyulai és orosházi gettó összesen 3118 lakóját a csabai vasútállomásról egyetlen szerelvény vitte el. A megye északi részének közel ezer főnyi zsidóságát Szarvas, Gyoma, Dévaványa, Szeghalom, Körösladány és Vésztő gettóiba gyűjtötték össze. Őket Szolnokra vitték, ott vagonírozták be valamennyiüket. És elindultak a vonatok. Elindultak a magyar történelem eme szégyenteljes különvonatai. Elindultak a pokolba tartó vonatok.
A csendőrök egészen Kassáig kísérték a szerelvényeket, ez volt az utolsó magyarországi vasúti csomópont, és innen német felügyelet alatt mentek tovább a szállítmányok. Számos visszaemlékezés szerint a magyar csendőrök bánásmódja sokkal brutálisabb volt, mint az őket felváltó német őröké. A legtöbb deportáltat Auschwitzba vitték, de sokan kerültek közülük, részben már utóbb, Auschwitzból, más lágerekbe, mint amilyen Bergen-Belsen, Buchenwald, Dachau, továbbá Mauthausen, Günskirchen, Ravensbrück és Sachsenhausen voltak. Auschwitzban a magyar deportáltak közül mintegy 350 000 ember vesztette életét anélkül, hogy bármilyen bűnt elkövetett volna.
Az elsőszámú célállomás, Auschwitz neve fogalommá vált. Az egykori osztrák-magyar Galícia területén fekszik ez a kis vásárváros, lengyel neve Oswiecim. 1940 júniusában, a legyőzött lengyel hadsereg egykori laktanyaépületeiből alakították ki a németek az első gyűjtőtábort, amely eredetileg csak munkatábor volt. 1942 és 1944 között Adolf Eichmann SS-parancsnok felsőbb irányítása mellett itt alakították ki az első megsemmisítő tábort. (Összesen 49 tábort hoztak létre a város körzetében.)
Az eredeti munkatáborban, amelyből a későbbi főtábor Auschwitz I lett, 1941. szeptember 3-án 600 szovjet hadifoglyot és 250 más foglyot elgázosítottak, kísérleti céllal: ki akarták próbálni embereken a ciángáz (hidrogén-cyanid, ipari nevén: Zyklon B) hatékonyságát. Ezt követően kidolgozták a tömeges elgázosítás technológiáját, és a közelben felépített nagy melléktáborban, Birkenau (lengyelül Brzezinka / Auschwitz II), ahol a német állam az egész falu területét kisajátította, rövid idő alatt a foglyokkal felépítették az eljáráshoz szükséges berendezéseket. Birkenau eleve munka- és haláltábornak épült.
Az első tömeges elgázosításra 1942. május 4-én került sor. Birkenauban négy gázkamra épült, és a hozzájuk tartozó óriási krematóriumok (magyarul: égetőkemencék). Kettő közvetlenül a tábor közelében, két kisebb pedig a fenyő- és nyírfaerdő mögött. 1944 júniusában a vasúti síneket – három sínpárt – egészen a „halálgyár”-akig elvezettek. A szerelvények, köztük a magyarországiak, szinte a gázkamrák kapui előtt álltak meg.
Amikor az iparszerű tömeggyilkosság eljárásrendje kialakult, Auschwitz-Birkenau megsemmisítő táborában a deportáltak nagy részét az SS lágerszemélyzet rendszerint egyenesen a vagonokból vagy a vasúti sínek mellett kiépített szelektáló rámpákról hajtotta a gázkamrákba. Farkaskutyákat is igénybe vettek. A foglyok gyanakvását oly módon terelték el, hogy a gázkamra épületét zuhanyfürdőnek álcázták. Az azonnali elgázosításra elkülönített foglyokat, mindenkit meztelenül beterelték, összezsúfolva őket a zuhanyzónak mondott terembe. Ezután a hermetikusan lezárt helyiségbe felülről, zöld, gyári bádogdobozból beszórták a kristályos gázt, amely kiszabadulva 15-20 perc alatt végzett mindenkivel. Fogoly munkások különleges egységei (a sonderkommandósok) sietve kiürítették a gázkamrát, és az SS szolgálatosok behajtották a következő csoportot. A kegyetlenségnek és a kegyelet hiányának nem volt mértéke: a foglyok, a gázkamrákban meggyilkoltak testéről ipari felhasználás céljából eltávolították a hajat, kitördelték nemesfém fogaikat. Az áldozatoktól elkobzott ruhaneműt és értéktárgyakat, a szabványos tömbökké beolvasztott aranyfogkoronákat, gyűrűket, a briliánsokat a táborból sűrű rendszerességgel elszállították, és Németországban felhasználták, vagy a Birodalmi Bank Svájcban értékesítette. Az pedig, hogy a meggyilkoltak hajából lakossági célra pokrócot és paplanbelsőt készítettek, olymértékben irracionális, amit mai ésszel felfogni is nehéz.
Történt mindez Európában, a XX. század közepén. Ez várt a magyarországi zsidókra: nőkre és férfiakra, fiatalokra és öregekre, anyákra és gyermekekre.


Szőcs Kálmán: Auschwitzba mennék
Auschwitzba mennék anyám megkeresni,
Auschwitzba, hol az égen piros felhők, vércseppek,
Auschwitzba, hol jajgatnak a fák is.
Auschwitzba, hol minden emlék fekete füst
és korom, korom.

Auschwitzba mennék anyám megkeresni.
Nem ordítanék, s nem őrjöngenék.
Csak várnám őt egy villanásra.
Mosolyát, melyet örökre elfeledtem.
Hangját, melyet nem hallok soha már,
hogy kérdezzem végre meg:

Anyám, ugye, már nem fáj a halál?
Anyám, szabad-e úgy gyűlölni, ahogy én gyűlölök?
Anyám, mindig késsel a szívembe járok,
és kést döfnék a gyilkosokba.
Anyám, szabad-e így gyűlölni?

Anyám, én nem vagyok gyilkos,
de téged megöltek, s én az égről
nem hozhatom le a vércseppeket, s a földből
nem vájhatom ki a csontokat.
És, anyám, még vannak gyilkosok!

Anyám, ugye, szabad ennyire gyűlölni?
Ilyen roppant tűzzel, mely ezerszeresen nagyobb,
mint a krematórium tüze.
Hiszen égessen el mindent és mindenkit, aki öl,
de szelídüljön sugárrá a kalászok haján.

Auschwitzba mennék anyám megkeresni.
Gyűlölni tanulnék.
Szent tüzekkel, bátran, okosan.
Nem sírnék.
De visszajönnék ide, hol anyák mosolya
mint napsugár csordul a sűrű tejbe, melyet
hunyorogva, szusszanva isznak a gyermekek.
Megtanítanék mindenkit gyűlölni, mert jaj,
nem akarom, hogy másnak is fájjon.

Hiszen nékem nagyon fáj néha, s olyankor szeretnék
Auschwitzba menni, hogy anyám megkeressem.


A véletlen úgy hozta, hogy pár héttel ezelőtt Auschwitzban jártam. Az élmény megdöbbentő volt. Egy hónap telt el azóta, de még mindig nyomaszt mindaz, amit ott láttam. Az ember bemegy az egyik barakk termébe, amelyik nagyobb, mint nálunk két tanterem, és ott csak cipőket, az utolsó szállítmány tagjainak cipőit látja 3-4 méteres magasságig felhalmozva. (Köztük egy kis piros szegedi női papucsot.) Vagy benéz egy másik terembe, ahol edények tömege: lavórok, kannák, kulacsok, amelyeket tulajdonosaik túlélésük biztosítása érdekében hoztak magukkal. Ők nem tudták: teljesen feleslegesen. Vagy borotválkozó pamacsok tömege; egy vitrinben kizárólag szemüvegek, egy másikban mankók, műkezek, műlábak. (Ki tudja, ezek tulajdonosai között hány olyan volt, aki első világháborús sebesülése miatt járt műlábbal, ahol magyar katonaként az „édes hazáért” harcolt, mert – akkor még – szüksége volt rá Magyarországnak.)
Nyomasztó volt számomra mindez. És mert a korabeli Magyarország és a korabeli magyarság felelőssége abban, ami zsidó illetve a magyar jogszabályok (a zsidótörvények) alapján zsidónak minősített magyar állampolgárokkal történt, az vitathatatlan.
Mentő körülmények persze vannak, de ez ott, Auschwitzban nem számít semmit. Auschwitzban kérlelhetetlen tényekkel szembesül az ember. Magyarságomra mindig büszke voltam és az is maradok, de ott, és csak ott: Auschwitzban – magyar emberként – szégyelltem magam. Auschwitz tényei drámaiak, de katarzison nem lehet átmenni. Auschwitzban nincs katarzis!
Nem gondolom azt, hogy a holokauszt valaha is megismétlődhet. De ehhez az is kell, hogy Lengyelországban ne csak a szépet nézzük meg: ne csak Krakkót és Czestochowát, ne csak Wielyczkát, és Zakopánéból a gyönyörű Magas-Tátrát.
Nézzük meg Auschwitzot is! Nézzük meg és szembesüljünk vele! És ami a legfontosabb: tanuljunk belőle!

Az Andrássy Gyula Gimnáziumban február 24-én emlékeztek meg a kommunizmus áldozatairól.
A rádióban Sándor Csaba és Falaty Tamás 11. E osztályos tanulók közreműködésével került sor a múlt felidézésére. A rádióban elhangzott szöveg szerkesztett változatát itt olvashatják:

Február 25. a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja Magyarországon. A szovjet megszálló hatóságok 1947-ben ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Kisgazda Párt főtitkárát. Az ő meghurcolásának dátuma vált Magyarországon emléknappá, amikor is a kommunista diktatúrák megszámlálhatatlan vétkeiről beszélünk.

A kommunizmus eszméjének kidolgozása Karl Marx és Friedrich Engels nevéhez fűződik, akik a kizsákmányolástól mentes társadalom kialakítását tűzték ki célul. Az általuk elképzelt társadalomban megszűnik a magántulajdon, az emberek képességeik szerint vesznek részt a termelőmunkában és csak valós szükségleteik szerint akarnak részesedni a munka gyümölcseiből.

Az elmélet és a megvalósítás azonban nem volt összhangban egymással. A XX. században kialakuló kommunista rendszerek az eredeti eszmétől eltávolodva diktatórikus eszközökkel tartották fenn uralmukat. A félem, a terror légkörében figyelmen kívül hagyták az emberi és polgári szabadságjogokat és az egypártrendszer kialakításával kizárólagos hatalomra törekedtek. Magyarországon a Sztálin által a Szovjetunióban kialakított rendszer eszközeinek alkalmazására került sor. Eleinte csak a diktatúra ellenzői ellen léptek fel, később azonban belső ellenséget keresve saját kommunista társaik sem érezhették magukat biztonságban. A terror tehát bármikor bárkire lesújthatott. Bármikor bárkit elvihetett a nagy fekete autó, hogy aztán koholt vádak alapján elítéljék és kivégezzék.

A kommunisták az ember felemelését ígérték, földi paradicsomot, ahol a megtermelt javakból mindenkinek egyformán jut. Azt ígérték, hogy a tudomány minden kérdésre választ ad és megoldja az ember minden problémáját. E jelszóval megkezdődött a természet leigázása és vele egy időben az ember megtöretése. Barakkvárosok emelkedtek ki az emberi életre tökéletesen alkalmatlan helyeken a semmiből, egyik percről a másikra a rendszer ellenségei számára, majd megkezdődtek a nevetséges, ugyanakkor rémálomba illő vállalkozások, meg akarták fordítani a folyók folyásirányát, a magyar falvak határát  gyapotföldekkel telepítették be. Európa legjobb termőföldjére pedig felhúzták Sztálinváros vasgyárait.

Tudnunk kell ezekről.  A történelmet meg kell ismerni, hogy levonhassuk belőle a tanulságokat, hogy tudatosítsuk: az emberi szenvedés, ami a huszadik században történt, nem ismétlődhet meg újra.

Tudnunk kell a háborúkról, az elűzetésekről, a diktatúrákról, a gulágokról. Tudnunk kell arról, mi történt Magyarországon, mi történt Európában és a világban. Ehhez azonban először emlékeznünk kell.  Emlékeznünk az elpusztítottakra, akiknek már nincsen hangjuk, mégis hallható jajkiáltásuk. Ha nem kölcsönözzük nekik a hangunkat, örökre némák maradnak, hiszen minden meghalt ember addig él, ameddig emlékeznek rá.

Ne feledjük, az emberi öntudat alapja az emlékezet: a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet. (…) a jelent csak a múltból lehet megérteni: a jövőt csak a múlt alapján felépíteni.”
Aki mécsest gyújt ezen a napon, azokra gondol, akiket hitük, származásuk, hovatartozásuk, nemzetiségük, politikai meggyőződésük miatt üldöztek, megaláztak, megnyomorítottak, rettegésben tartottak, akiknek elvették életét, megkeserítették fiatalságát, reményvesztetté tették időskorát.

Magyarország az 1956-ban kirobbant forradalom idején próbált fellépni a kommunista diktatúra ellen, de a sztálini Szovjetunió nem engedte a változásokat.

Sok megsebzett, megbántott honfitársunk él közöttünk itt Békés megyében is.
Fekete Pál 1956-ban a szovjet tankok előtt ment végig Békéscsabán azzal a feltétellel, ha a forradalmárok egyetlen lövést is leadnak az szovjet csapatokra, meghal. Békéscsaba ezzel megmenekült, Fekete Pál nem. Az állambiztonságiak soha nem feledkeztek meg róla, hogy a városi forradalmi bizottság tagja, a megyei bizottság vezetője volt. Azt sem felejtették, hogy amikor a városi bizottság megtudta, a szovjet csapatok megszállnák Békéscsabát, a tanár irányításával fegyvert, lőszert, gránátot szereztek. Később életfogytiglan tartó börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Végül 7 év után szabadult. Arra a kérdésre, hogy hogyan viselte a rabságot 2003-ban így válaszolt:

„Néha csak a halálra vágytam. Tíz hónapon keresztül éjszakákon át csak vittek, vertek. Három évet magánzárkában töltöttem. Folyton úgy éreztem, megőrülök. Megesett, hogy reggeltől estig járkáltam, pedig erőtlen voltam. Mi „nehéz” fiúk külön kosztot kaptunk: piszkos fekete levest és égett kenyeret. Nevem se volt, csak számom:560 830.

Hiába szabadult meg a börtönből Fekete Pál, utána sem érezhette magát szabadnak. Így vall erről:

„Üszkösödő sebekkel volt tele a szívem. Éjszaka rémálmok gyötörtek, mindig azt hittem, hogy visznek akasztani. Nem volt kinek elmeséljem, mi történt. A feleségem azt hajtogatta: nekem ne mondd, itt vannak a gyerekek, ki fogják őket rúgni az iskolából, mert az apjukat ellenforradalmárnak könyvelték el. Titokban írogattam éjszakánként, de a házkutatások miatt el kellett rejtenem a papírokat, majdnem minden elveszett.”

Fekete Pál tanár úr szerencsésnek mondhatja magát, hiszen életben maradt. Mint ahogy Lukács Mátyás is, akinek az emléktáblája iskolánk falán lett elhelyezve mementóként. De vajon szerencsésnek mondhatja-e magát az, akivel ennyi embertelenség történt, akitől elvették a szabad élet lehetőségét?

Faludy György írót 1949-ben hamis vádak alapján 3 évre a recski kényszermunkatáborba küldték. Az embertelen körülmények között is írta a verseket, pontosabban megjegyezte, hiszen papír és toll nem volt a cellában. Az elkészült verseket rabtársai is megtanulták, így maradtak fenn szabadulásuk után. A következő Éhség című vers sorait itt írta fejben Faludy György:

„Nem rossz ez itt a kék napfényben.
A barakk földjén sár dagad.
Uszonyokat növesztek éjjel,
napközben zsenge szárnyakat.

A bőröm somfánál keményebb:
alája dugtam lényemet.
Nem mar a fagy, pofont nem érzek,
mag lettem végre héj helyett.
……….

Szerelem? Szépség? Szabad élet?
Álomnak még jó. Ásítok.
Farcsontomból üvegcserép lett.
Nagyon rossz ülnöm. Állni jobb.


Állok hát, a nehéz csákánnyal
kezemben, a havas úton.
A hajcsár néz. Biztos meglátta,
hogy felemelni se tudom.

Mindjárt hozzám lép, felrúg, megver,
agyoncsap. Csipkés fellegek,
vadkék ég. Mindent lát az ember,
és mindent mindjárt elfeled.”

/részlet/

Sem Faludy György, sem a kivégzett áldozatok hozzátartozói nem tudtak és tudnak felejteni. Amikor tehát a kommunizmus áldozataira emlékezünk, a múltra emlékezünk.  A szabotőrnek beállított munkásra, a kuláknak bélyegzett parasztra, a reakciósként üldözött polgárra, az élősdinek kikiáltott gyárosra, a magyar hadsereg felejtésre ítélt katonáira és munkaszolgálatosaira. De azok is a kommunizmus áldozataivá váltak, akiket saját hitük csalt kelepcébe, és mire rádöbbentek erre, már túlságosan súlyos árat fizettek érte. Áldozattá vált az a sok nincstelen ember is, aki egy jobb jövőben bizakodva váltott hitet, eszmét. Sok szegényparaszt gondolta azt, végre földhöz jutván majd szabadon gazdálkodhat, pedig végül még azt a keveset is elvették tőle, amije volt. Sok munkás gondolta azt, hogy tényleg övé lesz a gyár.
Hányan és hányan voltak azok, akiknek semmi más céljuk nem volt, mint hogy mérnöki, gazdasági vagy más szaktudásukat a háborútól legyengült ország felemelkedésének szolgálatába állítsák, mégis ellenségként kezelték és üldözték őket. Ma rájuk is emlékezünk.

Sokunknak nincs személyes emléke, tapasztalata a terrorról, de mindannyian túlélők vagyunk, akik továbbéljük őseink életét. Nemcsak tárgyakat, hanem emlékezetüket is örököltük. Az emlékezet fogja össze láthatatlan kapocsként a nemzetet és ez ad erőt, együttes kiállást a jövőhöz is. Vannak, akik még nem tudták feldolgozni a diktatúra borzalmait, de vannak olyanok is, akik már lezárták szívükben a múltat, a mában élnek és emlékeznek. A kommunista diktatúra éveiben nagyon sokan rettegésben éltek, hitük, politikai meggyőződésük miatt állandóan félniük kellett. Nem tudták, hogy mit hoz a holnap, mert a diktatúra önkénye beférkőzött az emberek mindennapjaiba. A félelem és a terror légköre megölte a szabadságot. A diktatúra áldozatai közül sokan életükkel fizettek azért, mert nem voltak hajlandóak betagozódni a hazug rendszerbe. Nemcsak a sok értelmetlen halál emléke ez a nap, hanem az elvesztegetett időé is. Ezt az időt tőlünk is elvették, hiszen a diktatúra szelleme tönkretette a világháború után újjászületni készülő Magyarországot.
Az embereket kizárták saját sorsuk alakításából. Róluk egy szűk kör döntött a diktatúra erőszakos eszközeivel, a félelem légkörének megteremtésével. 

Márai Sándor így ír a félelemről: „Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél jó volt, s ezért jó volt az is, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben.”

A kommunizmus áldozatai közül valószínűleg sokan gondolkodtak így, hogy az igaz ügyért érdemes küzdeni és áldozatot hozni, van mit tanulnunk tőlük.

Ne feledjük azt sem, hogy a kommunista diktatúrának a világ szinte minden részén voltak halottai: a Szovjetunióban, Kínában például milliókra tehető a  számuk. Vannak, akik 100 millió áldozatról beszélnek. Ráadásul még most is vannak olyan országok, ahol a mai napig él a kommunista diktatúra.

E napon emlékezzünk együtt a kommunizmus áldozataira! Azokra is, akiket itt, Békés megyében hurcoltak meg és azokra is, akik már nem lehetnek közöttünk.

Az Andrássy Gyula Gimnázium tanárai és diákjai is tisztelegtek 1848 hősei előtt. A Liszkai Ágnes, Pallagi Csilla tanárnők és Fekete Tivadar tanár úr által szervezett ünnepi műsorban a következő diákok vettek részt:

Illés Adrián 9.A
Szép Marcell 9.A
Pokorádi Andor 9.A
Horváth Károly 9.A
Petrusán Otília 9.C
Szőke Tünde 9.C
Szának Szilárd 9.C
Szabó Lilla 9.C
Vo-Thi Csenge 9.C
Gurzó Alex 9.C